2. rész

Vajon a halál fáj? Vagy csak azoknak fáj akik szerettek? Ezt sajnos senki sem tudja megmondani. Mindenesetre mindenki megtudja egyszer. Csak nem mindegy, hogy mikor.

Kék szeme fénylett az ablakon besütő fénytől. Bőre hibátlan volt.
-  Üljünk le a várakozóban. -mondta mély, nyugodt hangon
Ha jól lettem volna és nem lettem volna szétesve, talán nem mentem volna vele. Csakhogy szükségem volt valakire. És az a valaki jelen esetben az a fiú volt. Lassan lépkedtem utána. A várakozóban alig voltak páran. Egy szürke műanyag székre leültem, ő pedig mellém. Térdemre támaszkodtam és néztem a padlót. Gondolataim kavarogtak bennem. Az, hogy nagypapával mi történt. Az, hogy honnan tudta a nevemet a fiú. Hogy anyáék miért hagytak engem egyedül.
-  Tudom mi történt. -szólalt meg
Nem volt kedvem beszélni, de nem tudtam mire gondol.
-  Mit?
-  Hogy a szüleid...-elakadt a szava- meghaltak.
Könnyeim jobban kezdtek folyni, míg a fiú csak csendben ült mellettem.
-  Ki vagy te? -pillantottam fel rá
-  Alex. -válaszolt
-  Miért vagy itt?
-  Apám orvos. Figyelj Anna tudom, hogy felkavart ez a dolog, de kérlek ígérj meg valamit. -tette kezét az enyémre
Gyenge, puha kezére figyeltem és arra amit mondott. Érintésétől égett a bőröm. Egy olyan embernek miért ígérjek meg bármit is, akit még csak nem is ismertem?
-  Miért kéne? -szipogtam
-  Nagypapád idős. Lehet, hogy nem éli túl, de ha mégis sem lesz veled örökké. Ezt te is tudod. Légy erős!
Mikor ezt kimondta, a műtőből kinyílt az ajtó és egy ápoló lépett ki rajta.
-  Papp Anna! -szólt
Torkomban egy hatalmas csomóval felálltam a székről. Alex is felállt és várt.
-  Elment. -mondta ki az ápoló
Hirtelen bennem összeomlott minden. Az ápoló és Alex is engem nézett. Mindenkim meghalt. Senkim sem maradt. Az utolsó személy aki a családot jelentette számomra. Sírva rogytam a földre. Alex próbált elkapni, de nem hagytam. Úgy éreztem egyedül vagyok. Szorosan behunytam a szemem hátha csak egy álom. Reméltem, hogy csak egy buta álom és nem a valóság.

Hirtelen megláttam nagypapát. Ugyan olyan mosolygós és boldog volt, mint mikor a kertben dolgozott. Felém közeledett, de én gyorsabb voltam és a nyakába ugrottam. Boldog voltam. Azt mondta öreg már az ugrándozáshoz. Szokás szerint felnevettem és azt mondtam "dehogy". Bölcs szavai azt mondták,  mindig legyek boldog és sose adjam fel. Legyek a magam ura. Nagypapa pedig eltűnt egy köddel.

Szememet kinyitva szobámban találtam magam. Abban a kis hideg spejzban ahol annyira nem szerettem lenni. A függöny be volt húzva, az ajtó viszont tárva nyitva volt. A fejem úgy fájt, akár egy másnaposnak. Nem volt rajtam a cipőm, se a zoknim. Szobámból kiballagva megláttam Alexot, aki a kanapén aludt. Kattogó faliórára nézve elkerekedett a szemem. Már tíz órát mutatott. Jó sokat aludtam. Mikor megtudtam, hogy nagypapa meghalt én azt hittem meghalok. Viszont az álmom után valahogy máshogy éreztem magam. Jobb érzés volt. Mintha újra beszéltem volna vele. Megnyugtatott az amit mondott. Alex nem hallott meg engem. Halkan a konyhába botorkáltam, ahol csináltam magamnak egy kávét. Egész nap nem ettem, de nem voltam éhes. Az ebédlőasztalhoz ülve körbenéztem. Nagypapa mindent ugyanúgy hagyott ott. A kávéscsészéjét, a tányérját, a koszos edényeket a mosogatóban. Ha valaki kitörölte volna az emlékeimet és azt mondta volna "még él", én elhittem volna. Halk léptekre lettem figyelmes, de nem fordultam meg.
-  Hát felkeltél. -állapította meg Alex
-  Igen. -bólintottam magam elé meredve
-  Csak itt maradtam, hogy tudjam minden rendben veled. -ült le velem szemben
-  Ez kedves tőled, de nincs szükségem a segítségre.

-  Bizonyára akkor sem volt mikor összeestél a kórházban. 

-  Te nem tudod mit élek át! Nem tudod min megyek keresztül! -álltam fel nagy lendülettel, amitől még a szék is eldőlt

Elrohantam. Az a fiú felidegesített csak. A kertbe mentem.

1. rész

Miután felkeltem és lementem a konyhába, nagypapa megkínált egy bögre hideg tejjel. A ház ahol éltünk nem volt túl nagy. Kisebb konyha, fürdőszoba, egy szoba ami nagypapáé és egy szoba ami az enyém volt. Valójában ahol én aludtam, az nem is volt szoba. Sokkal inkább egy kis raktár vagy spejz ahol a lekvárt szokták tartani. Ott mindig hideg volt, ezért esténként két takaróval takaróztam be. Egy pici ház egy kicsi kertecskével, ami tele volt növényekkel. A kert végében állt egy hatalmas tölgyfa. Régebben mikor a szüleim éltek, apa épített a fára egy kis házikót nekem. Elég magasra sikerült, de az a fa eleve hatalmas volt. Anya sokáig nem engedett fel engem oda. Mindig azért sírtam, hogy felmehessek. Aztán amikor nagyobb lettem, felmásztam egyedül titokban. Telt múlt az idő és én nagyobb lettem. Az a faház lett a kedvenc helyem. Iskola után mindig oda mentem, ott ettem, ott tanultam. Anyáék halála után pedig a nap huszonnégy órájában ott gubbasztottam.

Miután megreggeliztem felvettem a táskámat és nekiindultam egy újabb napnak. 

-  Csak okosan Anna. -mosolygott nagypapa kedvesen

-  Csak okosan. -ismételtem 

Iskolába menet eleredt az eső. Az utcán sétálóknak hirtelen esernyő termett a kezükbe, de én csak sétáltam tovább nyugodtan, nem foglalkozva azzal, hogy szőke hajam rátapadt az arcomra. Miközben lépkedtem, csak a cipőmet néztem. Ez nálam egy megszokott dolog volt. Pocsolyákon átgázolva végül elértem az iskolát ahol kivételesen nem állt senki. Az osztálytermembe érve leültem a helyemre, majd összefogtam a hajamat. Elkezdődött az óra és mindenki előszedte a füzetét és tollát. A tanár diktált, míg mi írtunk. Próbáltam a biológiára koncentrálni miközben írtam, de nem tudtam. Csak arra figyeltem, hogy kint mennyire esik. 

-  Minden rendben? -hagyta abba a tanár úr a diktálást

Visszapillantottam rá és rájöttem, hogy nem írok. Az osztályban minden szem rám szegeződött ezért csak bólintottam és azt mondtam "persze". A szünetekben csak olvastam, az órákon figyeltem. Evelin, az osztály legbeszédesebb tagja volt. Barna derékig érő göndör haja, szép arca és kedves mosolya volt. Ő próbált engem életben tartani amíg szünet volt. Sokat kérdezett és próbáltam minél többre választ adni, de néha a sírás kerülgetett. Azt hittem sosem lesz vége a napnak, de aztán kicsöngettek az utolsó óráról is. Túléltem. Táskámmal a hátamon mentem ki az iskolából. Már csak szemergett az eső, aminek amúgy nagyon örültem. A lépcső végén állt egy fiú, aki cigivel a kezében engem pásztázott. Tekintete szinte égetett. Arcáról nem jött le semmi érzelem, így fogalmam sem volt mire gondolhat. Fekete haja, fejér bőre és világító kék szeme volt. Ahogy a lépcsőn haladtam lefelé, csak őt néztem, mivel ő is engem. Magasabb volt nálam, fekete farmert és kockás inget viselt. Fülében egy nagy fültágító volt, szájában pedig egy karika piercing. Elmentem mellette, majd elindultam hazafelé. Furcsa, de akkor semmi másra nem gondoltam csak arra a fiúra. Azelőtt nem is láttam az iskolában. Idegesített, hogy nézett. Idegesített, hogy nem tudtam ki ki ő. Ahogy hazaértem nagypapát kezdtem keresni. Nem volt a házban ezért kimentem a kertbe. Mikor már felforgattam mindent kétségbeesetten kezdtem el kiabálni.

-  Nagypapa! Nagypapa! -potyogtak a könnyeim

Kétségbeesetten forgolódtam, majd megláttam őt. Földön feküdt, sápadt volt, keze jéghideg. Próbáltam rendesen venni a levegőt, de helyette kapkodtam. Hirtelen nem jutott eszembe semmi csak sírtam. Lerogytam a földre és előhalásztam a telefonomat, amivel mentőket hívtam. Minden végtagom remegett mikor a mentők felemelték nagypapát. 

-  Istenem, miért? -sírtam fel

-  Nyugodjon meg hölgyem. -fogta meg a karomat egy férfi

-  Kérem mentsék meg! Nekem már csak ő maradt. -töröltem a szememet

A férfi csak bólintott és bevezetett engem is a kocsiba. Hangosan szólt a sziréna hangja. Nem tudtam feldolgozni a történteket ezért adtak nyugtatót. A kórházba érve nagypapámat elvitték, én pedig ott maradtam. Kétségbeesetten, ijedten és egyedül. Valószínűleg nem értették az emberek, hogy miért nem ülök le és, hogy miért nem várom meg csendben a fejleményeket. Nekem ő jelentette a családot. Egy kis idő eltelt, de én még mindig úgy álltam a bejáratban, mint egy robot. Sokszor hasonlítottam magam egy robothoz, hisz úgy éreztem az vagyok. 

-  Anna? -hallottam meg a nevemet

Megfordultam és szembe találtam magam azzal a fiúval. Kék szeme az enyémet figyelte. Honnan tudta a nevemet?

Prológus

Hiszek a csodákban. Hiszem, hogy egyszer mindenkivel történik valami jó dolog. Még ha ez a jó dolog nem is olyan hihetetlenül különleges csoda. Nem akarok varázstündért vagy kívánság teljesítő tárgyat. Azt sem kérem, hogy nyerjük meg a lottót. Csak egy kis csodát, ami boldoggá tesz. Miután a szüleim autóbalesetben meghaltak, letettem a boldog életről. Depressziós lettem, nem beszéltem senkivel, magántanárom lett és persze a nagypapámhoz kerültem. Az én nagypapám nem volt túl beszédes ember. Sosem szólalt meg feleslegesen. Képzeljetek el egy aprócska, ősz szakállas bácsit. Ő róla mindig egy manó jutott az eszembe. Folyton kantáros nadrágot hordott, mivel elég csontos öregember volt és hozzá valamilyen inget amit betűrt a nadrágjába. Akárhányszor megszólalt, csak áradt belőle a bölcsesség. Talán neki köszönhetem legjobban azt, hogy nem mentem tönkre. Sok mindenre megtanított engem. Arra, hogy a gyenge emberek adják fel a harcot az élettel szemben, hogy nem bánthat senki, hogy igenis élni kell. Ő azt akarta, hogy bátor legyek. Egy nap aztán vettem a bátorságot és visszamentem az iskolába. Igaz ugyan abba az osztályba mentem, mégis mintha más lett volna. Senki sem volt már a régi. Kérdezgették, hogy vagyok. Mit is mondhattam volna? Az igazat megvallva pocsékul voltam, de nem azt mondtam. Azt hazudtam, hogy jobban vagyok. A tanulás is eleinte nehezen ment. Nagyon lemaradtam pár hónap alatt és miközben iskolába jártam, tanultam a magántanárral is. Az osztálytársaim próbáltak újra közeledni hozzám, bevonni engem is a beszélgetésekbe, érdeklődni felőlem, de nem tudtam újra olyan lenni, mint régebben. Nem tudtam megnyílni. Nem tudtam önfeledten nevetni. Úgy éreztem magam, mint egy beprogramozott robot. Éltem, ettem, ittam, tanultam, iskolába jártam és aludtam.