Prológus

Hiszek a csodákban. Hiszem, hogy egyszer mindenkivel történik valami jó dolog. Még ha ez a jó dolog nem is olyan hihetetlenül különleges csoda. Nem akarok varázstündért vagy kívánság teljesítő tárgyat. Azt sem kérem, hogy nyerjük meg a lottót. Csak egy kis csodát, ami boldoggá tesz. Miután a szüleim autóbalesetben meghaltak, letettem a boldog életről. Depressziós lettem, nem beszéltem senkivel, magántanárom lett és persze a nagypapámhoz kerültem. Az én nagypapám nem volt túl beszédes ember. Sosem szólalt meg feleslegesen. Képzeljetek el egy aprócska, ősz szakállas bácsit. Ő róla mindig egy manó jutott az eszembe. Folyton kantáros nadrágot hordott, mivel elég csontos öregember volt és hozzá valamilyen inget amit betűrt a nadrágjába. Akárhányszor megszólalt, csak áradt belőle a bölcsesség. Talán neki köszönhetem legjobban azt, hogy nem mentem tönkre. Sok mindenre megtanított engem. Arra, hogy a gyenge emberek adják fel a harcot az élettel szemben, hogy nem bánthat senki, hogy igenis élni kell. Ő azt akarta, hogy bátor legyek. Egy nap aztán vettem a bátorságot és visszamentem az iskolába. Igaz ugyan abba az osztályba mentem, mégis mintha más lett volna. Senki sem volt már a régi. Kérdezgették, hogy vagyok. Mit is mondhattam volna? Az igazat megvallva pocsékul voltam, de nem azt mondtam. Azt hazudtam, hogy jobban vagyok. A tanulás is eleinte nehezen ment. Nagyon lemaradtam pár hónap alatt és miközben iskolába jártam, tanultam a magántanárral is. Az osztálytársaim próbáltak újra közeledni hozzám, bevonni engem is a beszélgetésekbe, érdeklődni felőlem, de nem tudtam újra olyan lenni, mint régebben. Nem tudtam megnyílni. Nem tudtam önfeledten nevetni. Úgy éreztem magam, mint egy beprogramozott robot. Éltem, ettem, ittam, tanultam, iskolába jártam és aludtam.