Miután felkeltem és lementem a konyhába, nagypapa megkínált egy bögre hideg tejjel. A ház ahol éltünk nem volt túl nagy. Kisebb konyha, fürdőszoba, egy szoba ami nagypapáé és egy szoba ami az enyém volt. Valójában ahol én aludtam, az nem is volt szoba. Sokkal inkább egy kis raktár vagy spejz ahol a lekvárt szokták tartani. Ott mindig hideg volt, ezért esténként két takaróval takaróztam be. Egy pici ház egy kicsi kertecskével, ami tele volt növényekkel. A kert végében állt egy hatalmas tölgyfa. Régebben mikor a szüleim éltek, apa épített a fára egy kis házikót nekem. Elég magasra sikerült, de az a fa eleve hatalmas volt. Anya sokáig nem engedett fel engem oda. Mindig azért sírtam, hogy felmehessek. Aztán amikor nagyobb lettem, felmásztam egyedül titokban. Telt múlt az idő és én nagyobb lettem. Az a faház lett a kedvenc helyem. Iskola után mindig oda mentem, ott ettem, ott tanultam. Anyáék halála után pedig a nap huszonnégy órájában ott gubbasztottam.
Miután megreggeliztem felvettem a táskámat és nekiindultam egy újabb napnak.
- Csak okosan Anna. -mosolygott nagypapa kedvesen
- Csak okosan. -ismételtem
Iskolába menet eleredt az eső. Az utcán sétálóknak hirtelen esernyő termett a kezükbe, de én csak sétáltam tovább nyugodtan, nem foglalkozva azzal, hogy szőke hajam rátapadt az arcomra. Miközben lépkedtem, csak a cipőmet néztem. Ez nálam egy megszokott dolog volt. Pocsolyákon átgázolva végül elértem az iskolát ahol kivételesen nem állt senki. Az osztálytermembe érve leültem a helyemre, majd összefogtam a hajamat. Elkezdődött az óra és mindenki előszedte a füzetét és tollát. A tanár diktált, míg mi írtunk. Próbáltam a biológiára koncentrálni miközben írtam, de nem tudtam. Csak arra figyeltem, hogy kint mennyire esik.
- Minden rendben? -hagyta abba a tanár úr a diktálást
Visszapillantottam rá és rájöttem, hogy nem írok. Az osztályban minden szem rám szegeződött ezért csak bólintottam és azt mondtam "persze". A szünetekben csak olvastam, az órákon figyeltem. Evelin, az osztály legbeszédesebb tagja volt. Barna derékig érő göndör haja, szép arca és kedves mosolya volt. Ő próbált engem életben tartani amíg szünet volt. Sokat kérdezett és próbáltam minél többre választ adni, de néha a sírás kerülgetett. Azt hittem sosem lesz vége a napnak, de aztán kicsöngettek az utolsó óráról is. Túléltem. Táskámmal a hátamon mentem ki az iskolából. Már csak szemergett az eső, aminek amúgy nagyon örültem. A lépcső végén állt egy fiú, aki cigivel a kezében engem pásztázott. Tekintete szinte égetett. Arcáról nem jött le semmi érzelem, így fogalmam sem volt mire gondolhat. Fekete haja, fejér bőre és világító kék szeme volt. Ahogy a lépcsőn haladtam lefelé, csak őt néztem, mivel ő is engem. Magasabb volt nálam, fekete farmert és kockás inget viselt. Fülében egy nagy fültágító volt, szájában pedig egy karika piercing. Elmentem mellette, majd elindultam hazafelé. Furcsa, de akkor semmi másra nem gondoltam csak arra a fiúra. Azelőtt nem is láttam az iskolában. Idegesített, hogy nézett. Idegesített, hogy nem tudtam ki ki ő. Ahogy hazaértem nagypapát kezdtem keresni. Nem volt a házban ezért kimentem a kertbe. Mikor már felforgattam mindent kétségbeesetten kezdtem el kiabálni.
- Nagypapa! Nagypapa! -potyogtak a könnyeim
Kétségbeesetten forgolódtam, majd megláttam őt. Földön feküdt, sápadt volt, keze jéghideg. Próbáltam rendesen venni a levegőt, de helyette kapkodtam. Hirtelen nem jutott eszembe semmi csak sírtam. Lerogytam a földre és előhalásztam a telefonomat, amivel mentőket hívtam. Minden végtagom remegett mikor a mentők felemelték nagypapát.
- Istenem, miért? -sírtam fel
- Nyugodjon meg hölgyem. -fogta meg a karomat egy férfi
- Kérem mentsék meg! Nekem már csak ő maradt. -töröltem a szememet
A férfi csak bólintott és bevezetett engem is a kocsiba. Hangosan szólt a sziréna hangja. Nem tudtam feldolgozni a történteket ezért adtak nyugtatót. A kórházba érve nagypapámat elvitték, én pedig ott maradtam. Kétségbeesetten, ijedten és egyedül. Valószínűleg nem értették az emberek, hogy miért nem ülök le és, hogy miért nem várom meg csendben a fejleményeket. Nekem ő jelentette a családot. Egy kis idő eltelt, de én még mindig úgy álltam a bejáratban, mint egy robot. Sokszor hasonlítottam magam egy robothoz, hisz úgy éreztem az vagyok.
- Anna? -hallottam meg a nevemet
Megfordultam és szembe találtam magam azzal a fiúval. Kék szeme az enyémet figyelte. Honnan tudta a nevemet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése